2012. január 8., vasárnap

Lilian H. AgiVega: Második Atlantisz I-II.

Mikor a Második Atlantisz trilógia első részét olvastam, még nem volt lehetőségem blogbejegyzés keretén belül írni róla, de most, hogy már a második részét is elolvashattam, mindenképp össze szerettem volna foglalni a gondolataimat a könyvekről.

A két rész olvasása között eltelt egy év azért jócskán megkoptatta az emlékeimet az elsővel kapcsolatban, és sajnos inkább csak a fontosabb cselekményszálak maradtak meg a fejemben, illetve ami már szerencsésebb: a benyomásaim is az egyes szereplőkkel kapcsolatban. Mikor elkezdtem olvasni még 2011 elején A tízezer éves varázst, valahogy nem kapott be a gépszíj, és nagyjából fejezetenként le is tettem, nagyon ritka volt, hogy egy lendülettel sokat tudtam volna olvasni. Elel még gyerek, vagyis hát kamasz volt, Azaész pedig messze nem győzött meg arról, hogy én őt valaha is bírni fogom, és a többi szereplő sem fogott meg annyira, szóval jórészt csak Aengus mentette a helyzetet. A kulcspont, ahol már az én kedvem is megjött, Atlantisz ostroma volt, onnantól kezdve éreztem, hogy gyorsabban tudok haladni, és azért a végére jól látható fejlődés ment végbe a karakterekben, ami tetszett. A negatív fordulat is nagyon bejött (még ha ez ilyen furcsa csavar is az agyamban) - rájöttem ugyan, hogy ki rángatja hátulról a szálakat, de nem túl korán ahhoz, hogy ne tudjam élvezni a bonyodalmakat, aztán a megoldást. Lényeg a lényeg: egy ötös skálán erős négyesnek éreztem a könyvet, illetve plusz fél pontot ér Aengus iránti őszinte rajongásom és a befejezés, ami zseniális lett.

A második részre, Az elveszett tündérfalura AgiVegának sikerült átmentenie azt a fajta hangvételt és sosem erőltetett, inkább kellemesen fárasztó humort, ami az első kötet végére engem nagyon megfogott, és ami a lényeg, hogy ez nem korlátozódott Aengusre, így nem csak az ő jeleneteit tudtam nagy lendülettel olvasni, hanem az egész történetet. Szerintem sokkal gördülékenyebb lett, mint A tízezer éves varázs, a szereplők felnőttek, és velük nőttek a problémáik is. Az a fajta önmarcangolás, ami az első kötetben főleg Azaészt jellemezte, és ami folytatódik a második részben is, valahogy az eltelt tíz év során szintén felnőtt, és míg az első kötetben a falat tudtam kaparni tőle, most egyáltalán nem zavart, sőt, érdekelt, hogy vajon ki tud-e mászni a maga ásta gödörből, és ha igen, hogyan. Elellel való kapcsolata is nagyon jól el lett kapva, semmiféle túlzás nem volt benne, egyszerűen csak normálisak voltak, normális házasságban éltek, amiben nem volt minden fenékig tejfel, de egymásért megpróbálták megoldani a problémáikat. A végére pedig Azaésznek végre sikerült engem is meggyőznie arról, hogy ő tulajdonképpen jó arc.

A pilisi tündérfalu ötlete volt az, ami a legeslegjobban tetszett az egész történetben: a matriarchális társadalmuk, a vérfrissítési próbálkozásaik, a zárt közösség elutasító viselkedése a külvilággal szemben mind-mind nagyon érdekes volt. Amiért a tündérfalut különösképp szerettem, az az, hogy innen került ki második kedvenc szereplőm, Csenge, aki méltón került fel Aengus mellé a polcra. Meglepő, hogy nekem kedvenc lányfigurám legyen egy történetből, mert nagyon kevesen tudják átlépni azt a határt közülük, amitől kezdve feltétlenül szeretni tudom őket, de mondjuk alapvetően az is igaz, hogy bírni szoktam a harcos-öntudatos lány karaktereket, és hát Csenge pontosan ilyenre sikerült. Azt hiszem, az volt benne a nagyon szerethető, hogy ezt a harcos vonalat ellensúlyozni tudta a bizonytalanságaival, érzelmeivel, és így lett átlagos helyett igazi háromdimenziós figura.

Ebben a kötetben már felbukkan egy újabb generáció, akik kicsit frissítik az egész cselekményt. Nagyon szerethetőek a gyerekek, s bár az elején néhol még kicsit zavart, hogy érettebben viselkedtek annál, amennyi idősek, valahol a norvég barlangos fordulat környékén éreztem, hogy sikerült teljesen elkapni bennük a gyereket, és onnantól kezdve nagyon szerettem róluk is olvasni.

Volt néhány szál, ami nem jött be annyira: például bármennyire is kedveltem Lucien karakterét, a végére kicsit besokalltam a döntésképtelenségétől, nem beszélve arról, hogy alig vártam, hogy már befejeződjenek a jelenetei, vagy az Auxerre-es részek, és végre olvashassak a többiekről.

g egy dicséret itt a végére: a könyv felénél el sem tudtam képzelni, innen még merre tovább, mert egyszerűen úgy éreztem, kifárad a történet, de szerencsére jött egy szuper kis fordulat meg helyszínváltás, kicsit kiruccantunk Norvégiába is, és ez olyan löketet adott a cselekménynek, hogy alig bírtam letenni a könyvet, teljesen magával ragadott. Ha az első kötet erős négyes volt, az újabb rész mindenképp megérdemli a maximum pontszámot azon az ötös skálán.

Összefoglalva tehát: habár a Második Atlantisz eleje még engem sem győzött meg, de már az első kötetben éreztem, hogy jó irányba halad a történet, Az elveszett tündérfalu pedig beváltotta a hozzá fűzött reményeimet, így jó szívvel ajánlom bárkinek ezt a sorozatot, akit kicsit is érdekel, mi lett valójában Atlantisz sorsa, és szeretné tudni, mi köze van ehhez a tündéreknek.

A könyv hivatalos oldala itt található.


Az illusztrációk AgiVega művei és innen származnak.

0 megjegyzés: