2013. augusztus 25., vasárnap

Passuth László: Esőisten siratja Mexikót

Mindig is éreztem az elmaradásomat indiános könyvek terén, főleg, mivel édesanyám annyira szerette őket, de valahogy soha nem volt és nincs is meg a vonzalmam a May regények, illetve társai felé. Így választottam egy -- nekem -- sokkal komolyabbnak tűnő művet, amit szintén anya ajánlott; nagyon nem foghattam mellé, mert mindig is szerettem a történelmet, és még az ízlésünk is hasonló anyával olvasnivalók terén. Így lett hát az Esőisten várólista-csökkentős olvasmányom idén, és igazán örülök annak, hogy ezt a tartozásomat is leróttam magammal szemben, mert egy nagyon jó történetet olvashattam.



A középiskolai történelemóra kereteibe beleférő információkkal fogtam neki a könyvnek, még a fülszöveget sem nagyon olvastam el, és húztam is a számat, hogy a fiatal Hernan Cortés életének történéseinél vesszük fel a cselekmény fonalát -- mert hogy azonnal szimpatikusnak tűnt, és én persze előítéleteimtől vezérelve nem akartam szimpatikusnak látni az azték birodalom későbbi meghódítóját. A könyv során, a többnyire lassan csordogáló hatszáz oldal alatt azonban olyan Cortés képét festett fel Passuth, akit már nem lehetett pusztán a hódítóként nézni. Nem csak Cortés személye volt ennél sokkal összetettebb, hanem maguk az események is, és végig ott volt a másik fél, az indiánok  bemutatása, ami újabb színt adott a történéseknek, és megmutatta, hogy nem is olyan egyértelmű, hogy a spanyolok egyszerűen gonosz hódítók voltak, az indiánok pedig az események ártatlan, passzív elszenvedői.

Nagyon jó volt egy olyan könyvet olvasni, ami azt mutatja meg, hogy a világon szinte semmi nincs, ami fekete vagy fehér lenne, mert ez késztet a folyamatos újragondolásra, az események értékelésére, emberek céljainak, mozgatórugóinak megértésére. Jó volt elgondolkodni dolgokon a könyvvel kapcsolatban, legyen az akár az indiánok hitvilága, egymástól térben és időben is nagyon eltérő civilizációk döbbenetes hasonlóságai, kultúrák különbségei, vagy az egyes embereket mozgató indítékok.

Megkedveltem a szereplőket is, sokszor hihetetlen volt, hogy valaha élt emberekről olvasok, bizonyára ők is nagyot néznének -- indián kacikák, Malinalli, az indián tolmácslány, Olmedo atya, vagy akár spanyol veteránok --, ha tudnák, hogy majdnem ötszáz év elteltével olvasnak róluk.

Érdemes a regény után magát az írói utószót is elolvasni, amiben Passuth néhány dolgot leír az Esőisten keletkezéséről, kiadása utáni sorsáról, a motivációiról, hogy miért pont ezt a történetet és miért így írta meg. Nekem nagyon tetszett az a célkitűzése, hogy a két -- spanyol és dél-amerikai indián -- kultúra gyökeréig igyekezett leásni, és ott az alapvető különbségeket megtalálni és bemutatni, mert ez az igyekezet valóban látszott a könyvön.

(a kép forrása)

2013. június 30., vasárnap

Frans Eemil Sillanpää: Emberek a nyári éjszakában

Ez egy olyan könyv volt, amit már nagyon régen kiszúrtam magamnak anya könyvespolcán, éppen ezért régóta várólistán csücsült, így nem véletlen az sem, hogy beválogattam a várólistacsökkentős olvasmányaim közé. Egyszer, talán még tavaly, elkezdtem olvasni. Akkor nagy lendülettel kezdtem bele, de végül nem mertem nagyon belemerülni, annyi minden másban voltam benne éppen. Most kicsit bánom, hogy akkor nem olvastam tovább, mert így -- a mostani felfokozott lelkiállapotomban -- túlságosan is lassúnak bizonyult az elbeszélésciklus fő műve, amiről a könyv egyébként a címét is kapta.




Az Emberek a nyári éjszakában tulajdonképpen sok történetből tevődik össze, ami ezek közül megérintett, az Manu egyszerűsége volt (róla elég keveset olvashattam, nagyjából az elbeszélés keretében bukkant csak fel), illetve szerettem még Arvidról és Helkáról olvasni, csak kár, hogy az ő történetüket is meg-megszakította másoké, valahogy darabos és elnyújtott lett ettől az egész. A leírások sem fogtak most meg különösebben, sokat olvastam utazás közben, és ha visszagondolok a könyvre, akkor nem azok a helyek ugranak be, amiket a szerző leírt, inkább azok, amerre én utaztam, így a finn táj sem ejtett túlságosan rabul.

A második és harmadik elbeszélés nagyon rövid, jobbnak is éreztem őket valamivel, mivel kicsit koncentráltabbak az elsőnél. Az öreg Siina látogatása tulajdonképpen megint nagyon letisztult, egyszerű történet, de itt már nem pusztán képszerű leírását kapjuk a történéseknek, hanem megjelenik valami többlettartalom is, egy mélyebb, nem expliciten kimondott tanulság. Nekem is bevillantak az emlékeim arról, hogy hol olvastam hasonló gondolatokat az öregségről, meg arról, hogy milyen, amikor az öregek igyekeznek meghúzni magukat, mivel érzik, hogy terhet jelentenek másoknak, azok a mások meg mennyire nem veszik észre magukat, és azt, hogy milyen kevés együttérzés is szorult beléjük.

Számomra a kötet abszolút csúcspontja a Visszatekintés lett, szeretem azt keresni a könyvekben, amiket olvasok, hogy mivel találnak meg engem, illetve azokat a dolgokat, amik éppen foglalkoztatnak, és ebben a történetben -- rövidsége ellenére is -- sok olyasmi volt, ami eltalálta a jelenlegi hangulatomat, még az életem néhány eseményét is. Tetszett a személyes hangnem, hogy E/1-ben mesél az elbeszélő, és tetszett maga a történet is: annak ellenére, hogy mindennapi dolgokról ír, egy elveszített szerelemről, mégsem volt sablonszerű.

Azt azért sajnálom, hogy kicsit csalódás lett ez a könyv is, úgy fest, eddig nem állnak túl jól a várólistás olvasmányaim...

kép forrása


2013. június 10., hétfő

Amy Kathleen Ryan: Ragyogás

Vannak tipikus ifjúságikönyvszagú ifjúsági könyvek, olyan elcsépelt fordulatokkal tűzdeltek, egy korosztálynak, egy rétegnek szólók. És ez együtt szokott járni egy sablonérzéssel nálam. Ízlelgettem ezt a könyvet is az elején, próbáltam elhelyezni, eszembe villantak hasonlóságok - kicsit talán éhezők viadalás? Vagy van benne valami Szél dalnoka hangulat? Esetleg Csodaidők? És a star trekes Kirk és Spock utálják egymást vonulat? Nem, talán, csak egy kicsikét, azért attól messze van.

Ez a könyv egész jó lett, meglett az egyedi hangulata, ami túlmutatott az ifi könyves sablonérzésen, és bár megvoltak a hasonlóságok, felvillanások, az azért volt, mert jó élményeket elevenített fel bennem, ez pedig pozitív.


Egy jó környezetbe helyezett jó regényt kaptam, végre egy olyan alaphelyzettel, amiből ki is hozta azt a potenciált a szerző, ami abban benne volt. Ami hiányérzetem volt, az annyi, hogy kevésnek tűnt - talán nem kellett volna trilógiává szétcincálni a sztorit; két szálon, viszonylag lineárisan futott a cselekmény, szóval elviseltem volna, ha kicsit jobban bonyolódik. Ami viszont kifejezetten tetszett benne, hogy hiába fontos a szerelmi szál, mégsem kap egy spleenes felütést, és más kérdések is előtérbe kerülnek, mint az erőszak, a hit vagy a hatalomhoz való viszony. Izgalmas volt még a háttértörténet, az elbeszélések arról, miért kellett elhagyni a Földet, az jó lenne, ha ezzel kapcsolatban a folytatásokban még kicsit tisztulna a kép.

A szereplők emberiek voltak, ennek ellenére különösebb kedvencem nem lett, vagy úgy is mondhatjuk, hogy a főbb karakterek közül mindegyikben megkedveltem valamit. Waverly talpraesett lány, tetszett, ahogy helytáll meg használja a fejét, Kieran az elején kicsit teszetosza volt, de aztán a könyv közepe táján ő is bebizonyította, hogy képes összeszedni magát, Seth pedig eleve érdekes figura volt, benne annyi minden van, és remélem, azért a jó irányba mozdul el a jelleme. Igazából az volt a legjobb a könyvben, ahogy az ő viszonyuk alakul, főleg Seth-é és Kierané, illetve Waverlyé és a lányoké a fogvatartóikkal. Tetszett az is, hogy nagy hangsúlyt kaptak a döntéseik, és az, hogy nem volt semmi egyértelműen jó vagy rossz: a történet engem is be akart vonni, mint olvasót, hogy gondolkozzak el, mérlegeljek, nem adta meg a kérdéseire a konkrét válaszokat. Akire még kíváncsi vagyok, az Anne Mather, meg az az egész helyzet Jones kapitánnyal - nekem szükségem van az indokokra, okokra, hogy meg tudjam érteni, egy olyan embernek az élete (és az ép esze), mint Anne, mire mehetett rá. Vannak egyébként ötleteim meg gondolataim a felelősségről és a hatalomról, de azért várom a választ.

Azt hiszem amúgy, hogy leginkább az a tény tanúskodik arról, hogy jó volt a könyv, hogy mióta befejeztem, hiányzik a hangulata, még álmodtam is vele, pedig tényleg nem volt meg az az azonnal rajongó lettem-állapot, egyszerűen csak jól meg lett írva a könyv, elgondolkodósra, élvezhetőre, se nem túl durvára, se nem túl kozmetikázottra.

Itt van a hivatalos könyvtrailer, amiből ugyan túl sok minden nem derül ki, de ez is ad már egy jó kis hangulatot.

2013. március 15., péntek

Andrea Weaver: Angyalom?!

Jó pár évvel ezelőtt olvastam az írónőtől A XI. parancsolatot, aminek ha a cselekményét már nem is tudom pontosan felidézni, de az érzések megvannak vele kapcsolatban. Nagyon lendületes volt, kicsit bizarr, mert egy olyan kapcsolatról írt benne, ami nekem valahol nem volt normális. És közben meg mégis szerettem, jó volt olvasni a könyvet, mert nagyon jók voltak a karakterek. Szóval nagy elvárásokkal indultam neki az Angyalomnak, és ezt - utólag már látom - elég rosszul tettem, mert nem azt kaptam, amire számítottam.

Nem mondhatnám, hogy nem vagyok nyitott a spirituális dolgok iránt. Illetve egész mostanáig azt hittem, nyitott vagyok, aztán a könyv rám cáfolt. A könyvben leírtak ugyan egy-két helyen csatlakoznak az én világlátásomhoz, de alapvetően egy nagy humbugnak érzem az egészet, és ez az érzés nagyon zavart, megölte az olvasás élményét. Végül ott mentettem meg magamban a könyvet, ahol elkezdtem úgy tekinteni rá, mint egyfajta sci-fire. Amikor elkezdtem úgy nézni rá, hogy ez pusztán egy fantáziavilág, és csak bizonyos pontokon egyezik a mi világunk működésével mindaz, amit leír benne a szerző.


Bevallom, sok helyen nem is értettem a magyarázatokat, gondolatmeneteket; az ilyen sík, olyan sík, asztrál test, éteri test, fizikai test szövevényes hálóiban elég gyakran elvesztem. Nem voltam elég tájékozott a könyvhöz, de be kell ismernem azt is, hogy azért, mert nem érdekel különösebben az ezotéria meg az irányzatai. És még valami, amit nem tudtam befogadni, és akkor ígérem, (majdnem) a végére érek a negatív dolgoknak. Szóval az aura, az indigó meg kristály gyerekek. Én hiszek abban, hogy minden gyerek különleges, ahogy abban is, hogy sokkal tisztábban megvan még bennük az Isten emléke, meg annak az emléke, honnan jönnek, szóval akad némi egyezés az én felfogásom és a könyv között. De éppen azért, mert hiszem, hogy mindenkiben van lehetőség, van itt egy nagy de, ami tiltakozik bennem az ellen, hogy elfogadjam a különleges különítmény létezését, akik majd magasabb szellemi szintre emelik ezt az elfajzott Földet. Az jutott erről eszembe, amit talán Giin Raas jav. Shine Meron mond valahol a Csodaidőkben, és ami zanzásítva valahogy így hangzik: sokszor nem ahhoz kell a nagy erő, hogy a kiemelkedő tetteket végrehajtsuk, hanem hogy a mindennapi életünkben helyt álljunk. Nekem ez azt mondja, hogy a szerencsétlen nem indigókban is ott a világmegváltás lehetősége, csak lehet, hogy az ő világmegmentésük az, hogy gondoskodnak a családjukról és végigdolgozzák tisztességgel az életüket.

Mindezek ellenére persze végigolvastam a könyvet. Most kicsit azt kívánom, bárcsak hamarabb rájöttem volna, hogy nem engem támad, még csak nem is akar meggyőzni a maga igazáról, még ha néha úgy is tűnik. Mert megtéríteni nem kell, köszönöm, az én bizonyosságom egész jól elvan.

A lezárás tetszett. Tetszett, hogy elrendeződnek a dolgok, volt olyan felbukkanó gondolat, amit különösen értékeltem, és valahogy a szereplőkkel is megbékéltem. Velük kapcsolatban egyébként sajnáltam, hogy nincs kedvencem, mert az talán egyszerűbbé tette volna az együttérzést. Volt egy-két karakter, akit egészen bírtam, mint David, de ő meg annyira földhözragadt, hogy vele ezért nem ment az azonosulás.

Tetszett a humor is, ami néha felbukkant a könyvben, bár ebben megint csak nem volt olyan erős, mint a XI. parancsolat, valahogy több volt a mélyfiló, amivel persze nincs baj, csak néha nehézkessé teszi az olvasást.

Összességében most kicsit csalódott vagyok, hogy ennyire vártam az egymásra találásra ezzel a könyvvel, és mégsem jött össze.

A könyv várólista-csökkentős olvasmányom volt.

kép forrása
molyos értékelés itt