George Orwell: Állatfarm

Ez tipikusan az a könyv volt, amivel rosszat tettem magamnak. Már az 1984 is olyan, amit nagyjából két éve olvasok hosszabb megszakításokkal (és még csak most jön a java), mert annyira undorító, ahogy az aljas emberi fajt képes ennyire pontosan ábrázolni Orwell, hogy hamar megfekszi a gyomrom. A fejemet vertem a falba, hogy igazából nem lehet, hogy embereket - állatokat - ennyire meg lehet vezetni, hogy képesek bármit, de tényleg bármit igaznak elfogadni, ha azt az okosok mondják, az okosok (?) meg közben kontroll nélkül azt teszik, ami csak tetszik nekik...

Az olvasás apropója egyébként egy remek kis beadandó volt. Na nem mintha nem szerettem volna magamtól is elolvasni a könyvet, csak ha saját szórakozásra olvasom, akkor lehet, hogy ezt is leteszem mondjuk valahol a felénél. De hát az anyag kellett, és sikerült is vagy három oldalt összehoznom arról a beadandóban, hogy milyen hatással is van az elnyomó rendszer és ideológia az egyénre meg a közösségre.

 

Volt kedvenc szereplőm is, Benjámin, aki kicsit a fülesi-hagyományt folytatta, vagyis teljesen mélabús volt meg depresszív, viszont bölcs is, és átlátta a disznók ügyködéseit. A legnagyobb gond csak az volt, hogy hiába látta át, nem tett ellenük semmit - persze kérdés, hogy az abszolút hatalommal szemben melyik a jó taktika, a nyílt ellenállás, ami könnyen az életébe kerülhet, vagy a túlélésre játszás. Ez meg azonnal vonzza magával a kérdést, hogy ha valaki a túlélésre játszik, mennyire adja fel önmagát. Persze mindezt nem én fogom megválaszolni, különben is, azt érzem legtöbbször, hogy benjáminos figura vagyok (mínusz depresszió), vagyis félnék bármit is tenni. Kicsit egyébként Júliára emlékeztetett az 1984-ből, csak Júlia ügyködései annyiban szimpatikusabbak, hogy ő a felszínen jó kislány volt, közben meg a Párt arcába röhögött, megkereste a kiskapukat, és élte a saját kis életét.

Ha egyszer valamikor még rám jön a furcsa - már-már beteges - vágy, hogy visszatérjek ehhez a történethez, akkor majd szeretném megnézni filmen. Egyelőre hagyom lerakódni, meg várok, míg megkopnak a rossz érzések. Nagyon depresszív, nagyon félelmetes, nagyon megrendítő könyv. És amúgy eszméletlen is, mert megint azt éreztem, hogy Orwell sok zsenihez hasonlóan ott táncol az őrület határán.

kép forrása

Az első

Már három nappal több mint egy éve döntöttem úgy, hogy eszek pudingot.

Raana Raas: Csodaidők - Az ogfák vöröse

Rájöttem, hogy minél közelebb áll hozzám egy könyv, annál nehezebb róla írnom. Valahogy nem akarok az elcsépelt, áradozó jellegű közhelyek csapdájába esni velük kapcsolatban, így nem is igazán tudom, hogyan kezdhetnék bele mondjuk az értékelésükbe. És ha éppenséggel az ember sok éve aktuális kedvencéről van szó, ez a bizonytalanság hatványozottan igaz.

Sokáig nem tudtam egy mukkot sem írni a Csodaidőkről sem, pedig igazán szerettem volna, mert ha egy könyvsorozat megérdemli, hogy írjanak róla, az ez. Engem ez a történet túl mélyen érintett ahhoz, hogy csak úgy összedobáljam a meglátásaimat róla; olyan szinten a gondolataim és érzéseim mélyéig hatolt, hogy azóta nem tudom nem vele élni a mindennapjaim. És azért 2007 nyara óta, vagyis mióta először kézbe vettem Az ogfák vörösét, eltelt pár mindennap, és így igencsak sok minden halmozódott fel bennem. Most talán ez a nagy kupac érzés, hangulat, gondolat megért arra, hogy formába rendezzem.

Első nekifutásra megpróbáltam összefoglalni nagyjából a könyv alapkoncepcióját, pl. hogy hogyan is néz ki a jövő társadalma, mi is az a Kaven, de végül arra jutottam, hogy erre ott van a könyv ismertetője, és szeretnék az egyszerű könyvismertetés helyett inkább egy kicsit személyesebb hangot megütni.

Nagyjából, hangulataiban emlékszem arra a napra, mikor az első kötetet a kezembe vettem. Furcsa volt nekiindulni, csupa ismeretlen szó, nem állt össze a fejemben a világ, nem tudtam mit kezdeni az előszóval. De annyira vártam a könyvtől, hogy jó legyen, hogy nem adtam fel. A négy közül az egyetlen kötet volt, amit szépen lassan olvastam, lapozgattam a kislexikonhoz meg családfához, és amit napokig hurcoltam magammal erre-arra. Az egyik legemlékezetesebb kép, ami megmaradt az olvasásról a fejemben, hogy én, aki alapvetően imádom a tüzet és a száraz fű-avar-ágégetést, leültem ezzel a könyvvel a ház falához míg a család fent a kertben égetett, és inkább olvastam Judyt meg Giint, és próbáltam nem túl látványosan bőgni. Mert hogy ez volt a legmegfogóbb az egész történetben elsőre: Judyék kapcsolata, hogy Giin hogyan nyit a kislány felé, hogyan kerülnek egyre közelebb egymáshoz. Az, hogy Giin lesz a kedvencem, nagyjából eleve el volt rendelve, mert mást sem hallottam a könyv olvasása előtt drága barátnémtól, mint hogy Giin így meg úgy, szóval nagyon kíváncsi voltam erre az emberre és nagyon érteni, szeretni akartam. És hát olyan is, akit nagyon lehet érteni és szeretni. Még Judyban is Giint szerettem a legjobban, hogy meg akar felelni neki, hogy szeretné, ha büszke lenne rá, hogy úgy látja, mint egy jéghegyet, közben meg... Egy szó, mint száz: Giin Raas nagyjából az első perctől kezdve levett a lábamról.

Aztán ott volt Yaan, a harmadik nézőpontkarakter, akivel nem szimpatizáltam túlzottan, de nem is zavart sok vizet, míg ki nem szakadt. Utáltam, hogy elhagyta - akkor úgy éreztem: elárulta - a Kavent, el sem tudtam képzelni, hogyan hozhat ennyi rossz döntést egyhuzamban. Nagyjából ugyanannyi idős voltam, mint ő, mikor olvastam (talán kicsit fiatalabb), még én is csak kerestem magam meg a helyemet, és persze a saját kis egocentrikus nézőpontomból nézve nem bírtam felfogni, hogy ha ott van a biztos, amibe kapaszkodni lehet, aminek az eléréséért nem kell küzdeni, azt miért dobja el valaki a bizonytalanért, amit még csak nem is ismer igazán. Nekem sokkal szimpatikusabb volt a Kaven, mint a külsős világ. Az jelentette az összetartozást, a közösség-központúságot, azzal kapcsolatban élt az ideális család képe a fejemben (igen, nekem, aki vágytam egy nagycsaládra a kicsi és nem túl összetartó helyett). Akkor úgy éreztem, iszonyú jó lenne egy ilyen közösségben élni. Évekbe telt, míg rájöttem, hogy semmi keresnivalóm sem lenne a Kavenben, mert egyszerűen nem érezném ott jól magam. Mert alapvetően ugyan szükségem van a korlátokra, a logikus és látható rendszerre az életemben, de közben egy csomó mindenről lemaradtam volna, amire alapvető szükségem volt ahhoz, hogy most az legyek, aki. A legviccesebb gondolat utólag az, hogy bár Yaant nem szerettem túlzottan, az ő sorsával kapcsolatban gondolkozhattam el a legtöbbet a saját életemen is.

Keresztény emberként is elég sokat jelentett nekem ez a könyv. Megismerkedhettem a Bokrával, a Bibliára épülő gondolatokkal, amiken nagyon sokat gondolkodtam, vagyis a könyv messze nem csak addig tartott az életemben, míg elolvastam. Ha azt a három dolgot kellene megneveznem, ami a lelki életem szempontjából sínre tett, ami formálta a gondolkodásmódomat, akkor a Csodaidők lenne közülük az egyik.

Sokáig újraolvasós könyv volt, vagyis évente legalább egyszer elővettem, főleg az új részek megjelenése előtt. Számtalanszor képes voltam végigrágni, elméletezni, továbbgondolni a könyvet, és ezt addig folytattam, míg tényleg a mindennapjaim részévé vált az egész történet. Annyira azzá, hogy ha beszélni kell róla, befuccsolok, és önkéntelenül is csak áradozásra futja.

Boldogan éltek, amíg

Mostanában (egy kis kivétellel) ráálltam az ifjúsági, meg gyerekkönyvek olvasására. Először azt gondoltam, azért, mert nem volt kedvem mélyebb, komolyabb, meg komorabb művekhez, de aztán rájöttem, hogy van ezekben mélység, komolyság, és néhol komorság is. Végül is aztán eljutottam addig, hogy kiokoskodtam: valójában olyasvalakikről szerettem volna olvasni, akiknek a története el tudja feledteti velem a pillanatnyi valóságomat, minden tekintetben, és egyszerűen csak szórakoztat, mert bármi történjék is – jöjjön bármilyen rossz –, a végén úgyis a jó győz.

Még decemberben kezdtem az olvasást egy régen bepótolni kívánt elmaradásommal, Michael Ende Végtelen történetével. Az egyszerűen csak élvezem feltétel nagyon is teljesült; nagyon tetszett a magyar fordítás, és önmagában az egész világ, Fantázia végtelen birodalma, ahonnan minden történet származik. Ebben a könyvben minden jó volt, a szereplők, a helyszínek, a problémák, a kérdések, a válaszok. De főként az volt benne jó, hogy bevont engem, az olvasót, és éppen akkor, mikor nagyon is szükségem volt rá adott mellém egy Atráskót és egy Fuhurt, hogy az ő szívük-lelkük megmutassa nekem, igenis megvan még az út Fantáziába. Nyugodtan nevezhetjük tanító célzatú könyvnek a Végtelen történetet – sok olyan értéke van, amelyekről beszélni elcsépeltnek hat (nem is írok róla, Ende jobban összefoglalta), de amikkel igenis újra és újra találkoznunk és szembesülnünk kell, és amiről olvasnia kell a fiatalabb generációknak, a könyv tulajdonképpeni célközönségének.

A következő lépcsőfok már a veszprémi megyei könyvtár ifjúsági részlegének ostroma volt, ahová beültem Andersent, de legfőképp Varró Danit olvasni, és megtudtam az Akinek a foga kijöttből, hogy V. Misi előtt is kinyílik éppen a világ (azon belül is főleg a pénztárca, a fiókok és a patentos ufós body), és jóérzéssel konstatáltam, hogy még mindig nagyon szórakoztatnak a kínrímek.

Az ifi részlegről végül Kevin Crossley-Holland Arthur-trilógiájának második darabjával távoztam – az első rész nem csak kellemes csalódás volt, de nagyon jó élmények is kapcsolódnak hozzá, és most szerettem volna végre látni, merre is indult a történet tovább. Míg A látókőben nagyobb hangsúlyt kap az 1299-es és 1300-as év fordulója, az akkori caldicoti uradalom és az ottani Arthur sorsa, addig a második részben, a Keresztutak előttben már nagyjából fele-fele arányban oszlanak meg a kőbeli Arthur király és az Arthur de Caldicot történetével foglalkozó fejezetek. A kőbéli részek most annyira nem jöttek be, szörnyen darabosak voltak, tele félreérthető párbeszédekkel, ahol egyszerűen kimaradt, mit ki mond; a másik Arthur története viszont nagyon élvezhetően és izgalmasan szövődik ebben a kötetben, róla nagyon szerettem olvasni. A könyv végére, mikor Arthur elmegy Franciaországba, hogy felesküdjön keresztes lovagnak, és minden összecsap a feje fölött, megint belelkesedtem; valószínűleg csiszolódni kell újra és újra az író stílusához, mert ugyanez volt a trilógia első részénél is: először szenvedtem vele, aztán nagyon jól elkapott. Jó sok kérdés nyitva maradt a kötet végére, de a harmadik, befejező részt már csak angolul lehet felhajtani, sajnos, és ez egyelőre kicsit lelohasztotta a kedvemet.


A januári gyerek- és ifjúsági könyv dömping keretei között olvastam Chris d'Lacey Tűzkönny című történetét is, ami kevésbé lett sárkányos, és sokkal inkább mókusos, mint vártam volna, de ha figyelembe veszem, milyen korosztályt céloz, ez is egy jó kis könyv lett. Az egyetemista David egy meglehetősen furcsa kis családnál bérel szobát magának: Liz, az édesanya kerámia sárkányokat készít, énsárkányokat, mindenkinek személyre szabottat, míg Lucy, a kislánya megveszekedetten szeretne megtalálni egy sérült mókust, hogy segíthessen rajta – és David ha akarja, ha nem, az énsárkányok történetének és a mókuskeresésnek is részese lesz. A cselekmény váza viszonylag egyszerű, a fejezetek rövidek, a megfogalmazás igényes, a sárkányok történetbe szövése is nagyon ötletes: egyszóval a Tűzkönny színvonalas könyv és élvezetes olvasmány lehet egy kicsit idősebb gyerekek számára.

Végül – egyelőre – J. K. Rowlinggal zárnám a sort: végre elolvastam a Harry Potter univerzumba tagozódó Bogar bárd meséit, szerintem éppen jó időszakomban, mikor nem voltak szörnyű nagy elvárásaim Rowlinggal szemben. Alapjában véve mindegyik mese tetszett, van az összesnek valami borús, misztikus-borzongós hangulata, meg is hozta a kedvem Poe rémtörténeteihez. Még mindig nagy kedvenc a Három testvér meséje, de nagyon tetszett A szerencse színes szökőkútja is, és örültem annak is, hogy a kommentárokban, amiket Dumbledore fűzött minden meséhez, és amelyekkel segített abban, hogy egyszerű, ám beavatott mugliként hogyan is igazodjunk el a mesék sorai között, végre ugyanazt a dilisen zseniális professzort láttam viszont, aki valamikor még tudott a kedvencem lenni.


a felső kép B. Gáti Csilla Mese c. festménye (forrás)
alsó kép forrása

Lilian H. AgiVega: Második Atlantisz I-II.

Mikor a Második Atlantisz trilógia első részét olvastam, még nem volt lehetőségem blogbejegyzés keretén belül írni róla, de most, hogy már a második részét is elolvashattam, mindenképp össze szerettem volna foglalni a gondolataimat a könyvekről.

A két rész olvasása között eltelt egy év azért jócskán megkoptatta az emlékeimet az elsővel kapcsolatban, és sajnos inkább csak a fontosabb cselekményszálak maradtak meg a fejemben, illetve ami már szerencsésebb: a benyomásaim is az egyes szereplőkkel kapcsolatban. Mikor elkezdtem olvasni még 2011 elején A tízezer éves varázst, valahogy nem kapott be a gépszíj, és nagyjából fejezetenként le is tettem, nagyon ritka volt, hogy egy lendülettel sokat tudtam volna olvasni. Elel még gyerek, vagyis hát kamasz volt, Azaész pedig messze nem győzött meg arról, hogy én őt valaha is bírni fogom, és a többi szereplő sem fogott meg annyira, szóval jórészt csak Aengus mentette a helyzetet. A kulcspont, ahol már az én kedvem is megjött, Atlantisz ostroma volt, onnantól kezdve éreztem, hogy gyorsabban tudok haladni, és azért a végére jól látható fejlődés ment végbe a karakterekben, ami tetszett. A negatív fordulat is nagyon bejött (még ha ez ilyen furcsa csavar is az agyamban) - rájöttem ugyan, hogy ki rángatja hátulról a szálakat, de nem túl korán ahhoz, hogy ne tudjam élvezni a bonyodalmakat, aztán a megoldást. Lényeg a lényeg: egy ötös skálán erős négyesnek éreztem a könyvet, illetve plusz fél pontot ér Aengus iránti őszinte rajongásom és a befejezés, ami zseniális lett.

A második részre, Az elveszett tündérfalura AgiVegának sikerült átmentenie azt a fajta hangvételt és sosem erőltetett, inkább kellemesen fárasztó humort, ami az első kötet végére engem nagyon megfogott, és ami a lényeg, hogy ez nem korlátozódott Aengusre, így nem csak az ő jeleneteit tudtam nagy lendülettel olvasni, hanem az egész történetet. Szerintem sokkal gördülékenyebb lett, mint A tízezer éves varázs, a szereplők felnőttek, és velük nőttek a problémáik is. Az a fajta önmarcangolás, ami az első kötetben főleg Azaészt jellemezte, és ami folytatódik a második részben is, valahogy az eltelt tíz év során szintén felnőtt, és míg az első kötetben a falat tudtam kaparni tőle, most egyáltalán nem zavart, sőt, érdekelt, hogy vajon ki tud-e mászni a maga ásta gödörből, és ha igen, hogyan. Elellel való kapcsolata is nagyon jól el lett kapva, semmiféle túlzás nem volt benne, egyszerűen csak normálisak voltak, normális házasságban éltek, amiben nem volt minden fenékig tejfel, de egymásért megpróbálták megoldani a problémáikat. A végére pedig Azaésznek végre sikerült engem is meggyőznie arról, hogy ő tulajdonképpen jó arc.

A pilisi tündérfalu ötlete volt az, ami a legeslegjobban tetszett az egész történetben: a matriarchális társadalmuk, a vérfrissítési próbálkozásaik, a zárt közösség elutasító viselkedése a külvilággal szemben mind-mind nagyon érdekes volt. Amiért a tündérfalut különösképp szerettem, az az, hogy innen került ki második kedvenc szereplőm, Csenge, aki méltón került fel Aengus mellé a polcra. Meglepő, hogy nekem kedvenc lányfigurám legyen egy történetből, mert nagyon kevesen tudják átlépni azt a határt közülük, amitől kezdve feltétlenül szeretni tudom őket, de mondjuk alapvetően az is igaz, hogy bírni szoktam a harcos-öntudatos lány karaktereket, és hát Csenge pontosan ilyenre sikerült. Azt hiszem, az volt benne a nagyon szerethető, hogy ezt a harcos vonalat ellensúlyozni tudta a bizonytalanságaival, érzelmeivel, és így lett átlagos helyett igazi háromdimenziós figura.

Ebben a kötetben már felbukkan egy újabb generáció, akik kicsit frissítik az egész cselekményt. Nagyon szerethetőek a gyerekek, s bár az elején néhol még kicsit zavart, hogy érettebben viselkedtek annál, amennyi idősek, valahol a norvég barlangos fordulat környékén éreztem, hogy sikerült teljesen elkapni bennük a gyereket, és onnantól kezdve nagyon szerettem róluk is olvasni.

Volt néhány szál, ami nem jött be annyira: például bármennyire is kedveltem Lucien karakterét, a végére kicsit besokalltam a döntésképtelenségétől, nem beszélve arról, hogy alig vártam, hogy már befejeződjenek a jelenetei, vagy az Auxerre-es részek, és végre olvashassak a többiekről.

Még egy dicséret itt a végére: a könyv felénél el sem tudtam képzelni, innen még merre tovább, mert egyszerűen úgy éreztem, kifárad a történet, de szerencsére jött egy szuper kis fordulat meg helyszínváltás, kicsit kiruccantunk Norvégiába is, és ez olyan löketet adott a cselekménynek, hogy alig bírtam letenni a könyvet, teljesen magával ragadott. Ha az első kötet erős négyes volt, az újabb rész mindenképp megérdemli a maximum pontszámot azon az ötös skálán.

Összefoglalva tehát: habár a Második Atlantisz eleje még engem sem győzött meg, de már az első kötetben éreztem, hogy jó irányba halad a történet, Az elveszett tündérfalu pedig beváltotta a hozzá fűzött reményeimet, így jó szívvel ajánlom bárkinek ezt a sorozatot, akit kicsit is érdekel, mi lett valójában Atlantisz sorsa, és szeretné tudni, mi köze van ehhez a tündéreknek.

A könyv hivatalos oldala itt található.

Az illusztrációk AgiVega művei és innen származnak.

2012

                Könyvélményekben és olvasásban gazadag, boldog új esztendőt kívánok minden erre járónak. :)

katt a képre

An Unexpected Journey - Unleashed

Igen, igen, igen, ezzel a két perccel sikerült majdnem tíz évvel visszarepíteni az időben. Képi világ: 10+, zene: 10+. És tegnap óta nem tudok leakadni a Far over the Misty Mountains Coldról. Jövő decemberig tűkön ülés lesz, meg minimum egy újraolvasás.

És persze éljen Kili, a törpasszony-szívek fájdítója. *.*